Közismert tény, hogy állami hatóságokkal nem árt óvatosan bánni. Nehéz tudni ugyanis, hogy mikor milyen érdek vezérel egy-egy hatósági döntést vagy eljárást. És ugyanígy nehezen kiszámítható egy-egy hatósági magatartás jövőbeni iránya, az ugyanis könnyen változhat. Elég ahhoz egy-egy személyi, politikai változás vagy akár egy felső szintről érkező új utasítás. Ez pedig komoly kockázatot jelent mindenki számára, aki hatósággal kapcsolatba kerül. 

Különösen forró talajra lép az, akinek olyan kérdésben kell eligazodnia, ahol a jogszabály értelmezése bizonytalan, vagy az, akinek egy-egy jogszabály mögött az adott jogszabály célját kell értelmeznie. Ezek a területek ugyanis különösen ki vannak téve a hatóságok változó hozzáállásából eredő bizonytalansági kockázatnak. Nem is kell messzire menni a példákért.

Azért, hogy a hazai kutatás-fejlesztési tevékenységet fellendítse, a jogalkotó 2003-ban úgy döntött, hogy a vállalkozások az általuk bizonyos intézményektől megrendelt K+F szolgáltatások és tanulmányok díját levonhatják innovációsjárulék-alapjukból. K+F tanulmányírók hazája lettünk, könyvtárnyi mennyiségű kutatási jelentés készült el néhány éven belül – mindez az adóhatóság hallgatólagos beleegyezése mellett. Azután pár év múlva jött a feketeleves: a NAV ugyanis „rászállt” a területre és elkezdett utánanézni annak, mennyire tudományosak azok a tanulmányok, amelyek elkészültek. Az adóellenőrzések kiemelt területe lett a K+F tanulmányok vizsgálata, súlyos milliárdok kerültek vissza az állami kasszába ezen ellenőrzések eredményeként – nem is beszélve a kirótt adóbírságokról. Az adózók pedig csak kapkodták fejüket: hogy lehet az, hogy egy eddig hallgatólagosan támogatott, a jogszabály célját ugyan súroló tevékenység hirtelen közellenséggé vált.

Hasonló folyamat zajlik jelenleg a Jeremie–alapokból kiutalt pénzek felhasználásának törvényességét ellenőrző vizsgálatok során is. Az elsősorban EU-pénzekből finanszírozott program célja az volt, hogy kockázati tőkealapok bevonásával elősegítse start-upok és ígéretes kisvállalkozások fejlődését, piacra lépését és értékesíthetőségét. A program feltételrendszerébe tartozott, hogy mely vállalkozások támogathatók, és mire fordíthatók az alapból lehívott pénzek. Limitálta a mozgásteret a támogatható befektetések földrajzi korlátozása is: minden tőkealap csak bizonyos régióban székhellyel rendelkező cégeknél fektethette be a vagyont. Tekintettel azonban az elköltendő támogatási összeg mennyiségére és a valós üzleti lehetőségekre, az így szabott korlátok igen szűknek bizonyultak. Ezt a tőkealap-kezelők, a program felügyeletét végző állami hatóság hallgatólagos jóváhagyása mellett oly módon hidalták át, hogy a feltételekben szereplő korlátozásoknak szó szerint ugyan megfeleltek, azok céljának azonban nem feltétlenül minden szempontból. Ezzel egy ideig nem is volt gond.

A fordulat itt az elmúlt évek során jött: változott a programot felügyelő hatóság, változtak a program irányításában részt vevő személyek, ráadásul az Európai Unió is vizsgálatot kezdett a Jeremie–pénzek felhasználása tekintetében. Alapos vizsgálatok indultak, amelyek azonban már nemcsak a vonatkozó szabályzatokban vagy szerződésekben leírtak tételes betartására vonatkoztak, hanem azokon lényegesen túlmentek, és számos olyan kötelezettség teljesítését vették nagyító alá, amelyek nem vagy nem feltétlenül következtek az irányadó szabályokból. A kockázatitőke-közvetítők pedig bajban vannak, és nem tudnak mit kezdeni a hirtelen nyakukba szakadt hatósági szigorral: az általuk adott támogatás összegét esélytelen visszakövetelniük a vállalkozásoktól, az ostor a nap végén várhatóan rajtuk csattan.

Hasonló gondolatok járnak az ember fejében az egyre népszerűbbé váló munkavállalói résztulajdonosi programokkal (MRP-kkel) kapcsolatosan is. A koncepció célja nyilvánvaló: a társaság munkavállalóit tulajdonosi szerepen és kedvezőbb adózási lehetőségen keresztül hatékonyabban ösztönözni arra, hogy a társasági érdekekkel azonosuljanak. Az MRP adózási ösztönzői jelentősek (munkabért terhelő adók helyett az osztalék közterheivel fizethető ki bér a munkavállalóknak), a törvény szabályozása pedig laza és több értelmezésre ad lehetőséget. Ez, nem meglepő módon, egyre több vállalkozást ösztönöz arra, hogy MRP kereteibe bújtatva alkalmazzon olyan ösztönzési formákat, amelyek nem feltétlenül egyeznek meg a törvény eredeti céljával.

A korábbi példákból kiindulva azonban nem árt ismét óvatosnak lenni, mielőtt valaki átgondolatlanul MRP-zésbe kezd. Ki tudja, mikor éri el az MRP-k száma azt a mértéket, amikor ezek a szervezetek is felkerülnek a radarra esetleges célpontként. Márpedig hiába áll hozzá a kormányzat ma pozitívan az MRP-khez, senki sem garantálja, hogy ez több év múlva is így lesz. Fontos látni, hogy a bíróságokat sem fogja érdekelni, milyen volt a múltban a hatóságok álláspontja: a jogszabályt annak betűje és célja szerint fogja értelmezni, tekintet nélkül az esetleg közben kialakult gyakorlatra. Kivéve persze, ha feltételes adómegállapítás áll a struktúra mögött: a minisztériumi pecsét még ma is biztonságot jelent az egyébként sokszor változó adózási gyakorlat mellett.